Életrajz Gyermek- és ifjúkora

1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István, mészárosmester, aki magyarul jól beszélt és írt. Anyja, Hrúz Mária szlovák anyanyelvű volt; mielőtt férjhez ment, cselédlány és mosónő. Alig két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött, s maga Petőfi később ezt a várost jelölte meg születésének helyeként.

Petrovics István javuló anyagi helyzetének arányában gyakran változtatta fia iskoláit, igyekezett minél színvonalasabb helyre járatni. Az 1838-as dunai árvíz és egyik rokonuk anyagi csődje, akiért Petrovics kezességet vállalt, anyagi romlásba döntötte a családot. A tizenöt éves ifjú kénytelen volt otthagyni a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel és a nyomorral. Színházi „mindenes” Pesten, házitanító Ostffyasszonyfán, majd katonának csap fel Sopronban.

Leszerelése után nyugtalan vándorút következett, majd 1841 októberében fölvették a pápai kollégiumba rendes tanulónak. Tevékenyen részt vett az önképzőkör munkájában, itt ismerkedett meg Jókai Mórral (de barátságuk csak később, Kecskeméten mélyült el). Az 1842-es év hozta meg első jelentősebb irodalmi sikerét: május 22-én a kor legjelesebb szépirodalmi és tudományos folyóiratában, az Athenaeumban megjelent A borozó című költeménye � még Petrovics Sándor néven. A november 3-án ugyanott publikált Hazámban az első olyan verse, melyet Petőfi néven írt alá.

De Petőfi inkább a színészetre érzett elhivatottságot, s 1842 novemberében vándorszínész-társulathoz szegődött. Így került Debrecenbe is, ahol a Sopronból megismert barát, Pákh Albert próbált segíteni a legnagyobb nyomorban szenvedő, beteg Petőfin. Egy füzetbe írta költeményeit, mintegy hetvenet�nyolcvanat, és 1844 februárjában gyalog vágott neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon.

 

 

Petőfi Sándor (1823-1849) 1823. január elsején született Kiskőrösön. Apja Petrovics István mészárosmester; szlovák anyanyelvű édesanyja, Hrúz Mária az esküvő előtt szolgálólány volt. A család a következő évben Kiskunfélegyházára költözött, s a költő a gyermekkori emlékek révén ezt a várost vallotta szülőhelyének. Petőfi az egy tantermes kecskeméti evangélikus elemi iskolában kezdte meg tanulmányait. A gondos apa anyagi lehetőségeihez mérten íratta be fiát újabb és újabb iskolákba: Sárszentlőrinc, a pesti evangélikus, majd a piarista gimnázium, az aszódi gimnázium, végül pedig Selmecbánya következett. A fiú igencsak ingadozó színvonalon tanult. Egyedül Aszódon kapott kitűnő bizonyítványt; a felvidéki városkában, Selmecbányán félévkor bukásra állt. Apja, akinek házát elvitte a jeges ár, és akinek vállalkozásai csődbe jutottak, egy szemrehányó levélben kitagadta fiát. Ekkor, tizenhat éves korában kezdődtek a fiatalember vándorévei. Gyalogosan vágott neki a nagyvilágnak. Előbb Pestre ment, s a nemrégiben felépített Nemzeti Színház körül buzgólkodott: statisztált, a kocsmába szaladgált sörért, a színésznőket kísérte haza lámpással az éjszakában. Rokonai révén Ostffyasszonyfára került, majd Sopronban - életkorát letagadva - katonának állt, de betegsége, gyenge fizikai állapota miatt leszerelték. Folytatta vándorútját, bejárta az ország minden táját. Vándorszínészkedett a Dunántúlon, Pápán a kollégium diákja volt; megfordult Pesten, Kecskeméten, Komáromban, bejárta az Alföldet. Az 1842-es év meghozta első irodalmi sikerét, megjelent A borozó című költeménye. Ugyanebben az évben a Hazámban című vers alá először írta a Petőfi Sándor nevet. Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából próbált megélni. Az éhezéstől, az állandó koplalástól barátai mentették meg. Pestre utazott, majd újra a színészettel próbálkozott. 1843 telén nagybetegen érkezett meg Debrecenbe. Február második felében lemásolta addig írt költeményeit, s Tokajon, Miskolcon, Eger városán át Pestre gyalogolt. Bekapcsolódott az irodalmi életbe. A Pesti Divatlapnál segédszerkesztőlett; Versek címmel kiadták első kötetét. 1844 őszén kezdte el írni Kukorica Jancsi történetét. A verses mesét Jancsi hazatértéig, Iluska sírjának meglátogatásáig készítette el. Barátai, elsősorban Vörösmarty Mihály biztatására aztán folytatta Jancsi kalandjait, és vezette el a főhőst Tündérországba. A János vitéz 1845. március 6-án jelent meg. A nehéz évek után egy rövid időre nyugalmasabb szakasz következett életében. Két boldog hónapot töltött el Dunavecsén, családja körében. 1845 tavaszán a Felvidéken járt; élményeit az Úti jegyzetekben rajzolta meg. 1846 őszén Nagykárolyban, a megyebálon ismerkedett meg Szendrey Júliával. Bár az apa nem nézte jó szemmel, hogy előkelő neveltetésű lányának egy költő udvarol, Petőfi - félreértésektől sem mentes jegyesség után - 1847 szeptemberében feleségül vette Júliát. A Toldi megjelenése után (1847-ben) barátságot kötött Arany Jánossal. Az elkövetkező hónapok a szabadság és szerelem jegyében teltek. „Úgy érzem a forradalmat, mint a kutya a földrengést” - írta barátjának. A világforradalmat várta, a társadalmi igazságosságért küzdött verseiben. 1848. március 15-e „Petőfi napja” a magyar történelemben. Előző este megírta a Nemzeti dalt, a forradalom jelképes énekét. A Pilvax kávéházból elindulva társaival mozgósította az egyetemi ifjúságot, kinyomtatták a 12 pontot, kivívták a sajtószabadságot. A forradalom első napjának főszereplője királyellenessége, radikális politikai nézetei miatt fokozatosan kiszorult a közéletből. Júniusban megbukott a szabadszállási követválasztáson.

 SZENDREY JÚLIA

         MAGYAR VAGYOK

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február

 

 

       SZEPTEMBER NÉGÉN

 

 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Koltó, 1847. szeptember