Habár csak egy-egy pillanatra érzem igazán,
valami mégis itt lüktet közöttünk
s fájó örömmel ostromol meg újra:
a Legnagyobb Szív, mely embert éltetett.
Ez a fény is Belőle árad, végső fokon,
s mégha tükrözés is csupán két gyermekszemen:
engem is átjár és betölt. Maga a Kegyelem.
Hogy mégsem hallhatom s érezhetem örökké:
tisztátalan kevélységem a vétkes.
Sárból kunkorodó hüllőfejére
nem győzök elégszer rátaposni!
Pilinszky János: A várakozás szentsége (részlet)
Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van;
ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki
van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról
csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban
megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és
megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek –
megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és
véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra
várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer
esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és
várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll
kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában
mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a
szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel
és örök újszülöttként a karjai között tart.
Kapcsolódó bejegyzések:
Karácsonyi és újévi szokások a 19. századi Magyarországon
PORTUGÁL SZONETTEK – XXXVIII.
PORTUGÁL SZONETTEK – XXXX. - XXXXI.
PORTUGÁL SZONETTEK – XXXVII. - XXXIX.