“Töltsön el benneteket a hit, és olyan hit a jövõben, ami engem is eltölt, és olyan hidegvér és józanság, amire ma mindenkinek szüksége van.”

Ezekkel a szavakkal zárta a Parlament erkélyén mondott beszédét Nagy Imre, Magyarország miniszterelnöke 1956. október 23-án este, miközben a mintegy 200,000 ember a kormányfõ szavait figyelte, egy pár tízezer fõbõl álló másik csoport, az állampárti diktatúra színbolumát, a Sztálin szobrot döntötte le talpazatáról. Október 23-án este a sztálinista politikai berendezkedés összeomlott Magyarországon.

Másnap, október 24-én a szovjet pártvezetés utasítására eltávolíttatott tisztségébõl Gerõ Ernõ, Rákosi Mátyás utódja, a magyar kommunista párt élérõl. Bár Gerõ még 23-án éjjel a szovjet katonai csapatok beavatkozását kérte a tüntetõ magyar tömegek megfékezésére, s bár a párt karhatalmistái, az AVH osztagok, meg több helyen a fegyvertelenül tüntetõk közé lõttek, október 28-ra úgy tûnt, hogy a forradalom gyõzedelmeskedik. Ezen a napon jelentette be Nagy Imre, hogy az AVH megszûnik, s hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezd a Szovjetunióval a még az ország területén állomásozó szovjet alakulatok kivonásáról. Három nap múlva kiszabadult és újra elfoglalta tisztségét Mindszenty József esztergomi érsek. Úgy tûnt, hogy a magyar átalakulást szorgalmazó erõk felülkerekedtek és a forradalom gyõzött.

Azonban az ígért és olyan nagyon várt segítség melyrõl a nyugati hatalmak korábban biztosították a forradalmi erõket, elmaradt. Az október 29-én kirobbanó szuezi válság és az egyre élesedõ közel-keleti konfliktus lekötötte és megosztotta a nagyhatalmak figyelmét. Így bár november 1-én a magyar vezetés kimondta az ország kilépését a Varsói Szerzõdésbõl, a nyugati szövetségi rendszer nem tudta felkarolni az ország ügyét. Így maradt a maroknyi, szabadságáért küzdõ magyarság magára, mint korábban 1526-ban, 1711-ben vagy 1849-ben. November 4-én az iszonyatos szovjet katonai fölény segítségével megkezdõdött a kommunista restauráció mely felszámolta a forradalom vívmányait.

Az 1956-os magyar forradalom november 4-én új fordulatot vett. A szovjet csapatok – hadüzenet nélkül – Magyarországra törtek, s kegyetlen mészárlásba kezdtek. A forradalom elbukott, ám ez a kis nép hõsiesen harcolt a betolakodók ellen. Rést ütött a legyõzhetetlennek hitt vörös hadsereg testén. Talán még élnek néhányan azok közül, akik hallhatták azt a döbbenetes rádióadást, amely 1956 november 7-én a még mûködõ dunaújvárosi adón hangzott el. Reménykedve fordult a szabad világhoz: “Mindenre, ami kedves nektek, kérünk benneteket, segítsetek rajtunk! Nem gondoljátok, hogy az ENSZ-nek még mindig alkalma van arra, hogy a további vérontást megakadályozza? Vagy azt akarjátok, hogy minden becsületbe és lelkiismeretbe vetett hitünk örökre kialudjon, amikor az egész világ szabadságeszméjéért küzdünk? Ez az üzenetünk ma, amikor tudomásunk szerint összeül az ENSZ rendkívüli közgyûlése, hogy a magyar ügyben döntsön.”

A mûvelt Nyugat néma maradt, a magyar forradalmat magára hagyták. Kádár Jánost moszkvai elvtársai hatalomra segítették, uralma 38 évig tartott. Közben persze leszámolt ellenfeleivel és ellenségeivel. Nagy Imrét és társait kivégeztette, de körülbelül 500 magyar forradalmárt is megfosztott életétõl. Több ezren “élvezték” a szocialista börtönöket, több százezren pedig az emigrációt választották.