a Bankrablásról MÓRI Mészárlás és a szőlőről panaszkodik a költ.

Válasz

A MÓRI MÉSZÁRLÁS APOKALIPSZIS


(Mór, 2002. május 9.)
Fekete zászlókkal gyászol a város,
és a lelkekben sír még a döbbenet:
- Igaz lehet, hogy így lealjasodjék
az "Isten képére teremtett ember?" -
Hogy mélyebbre süllyedni már nem lehet
ennél; - hogy így semmire becsüljék,
és aljas érdekből kioltsák
a legdrágább kincset, az életet?

Az ész megáll, csak báván gondolkodik:
- mely ok vezethet ilyen rémtettekre,
hogy fegyvert fogjon, és nyolc emberélet
vesztére törve, gyilkolni serkentse?

- Világszerte tombol az erőszak:
öldöklés, népirtás, pusztítás, halál.
Bármerre nézzen is a kutató,
mindenütt csak szörnyűséget talál.

Hatalomvágy és nacionalizmus
elég ok rá, hogy a harc kitörjön,
s mert a gyöngébbnek sohsincs igaza:
- adta, vagy kapta, visszajár a kölcsön.

Meghát a "mindig szagtalan" arany,
a "mindenára", "ördögszülte" pénz,
Miatta, érte gyilkolnak, rabolnak,
mert belőle még a legtöbb is kevés.

A vadállat is öl, ha megéhezik,
de nem gyűlölet vagy bosszú vezérli,
Saját fajtáját nem írtja soha,
sőt elfogadja, ha szagát megérzi.

Csupán az ember az, ki fegyverkezik
társa ellen, - s a testvérgyilkosság
bűnével csak a "homo sapiens",
a büszke ember tetézi végkeit.

Oly korban élünk, hogy a tisztesség
titokban gyakran szégyenli magát,
- ha végiggondolja a törzsfejlődés,
meg a történelem némely szakaszát.
- S így szól: Jó lenen egy tisztább korban élni,
amikor félnünk egymástól már nem kell
Mikor nem leszünk egymás farkasa,
s büszkék lehetünk rá, hogy EMBER, az ember.



VÁLTOZUNK
(Mutamur)

A múltból jöttünk, s megyünk a jövőbe
- De vajh ki tudja, hogy merre, hová?
Születés, halál közt zajlik életünk -
Nem hosszú út ez és nem is tart soká.

Mégis mennyi baj és mily kevés öröm,
e két pont között míg végigfutunk,
- Víziók, álmok, ösztönző hatalmak
űznek bennünket, s célba ritkán jutunk.

Izzó szerelmek elmúlnak nyomtalan -
- Lelkünkben csupán kis sebhely marad,
Régi emlékek vissza-visszatérnek -
Majd a felejtés eképp determinált.

Az Idő nem vár, peregnek a percek -
Hórák rokkáján a kerék forog,
A mulandóság eónokat görget,
Ezredévek mennek, múlnak századok.

S bárhogy szeretnénk valahol megállni,
E forgatagban nincs sehol Jelen,
Kezdete nem volt, és vége sincs soha
- A változások sodrása végtelen.

És az időben változunk magunk is
- Hitünkben néha megcsalatkozunk,
Mert bármit hozzon számunkra az élet,
A sorsunk ellen gyakran panaszkodunk.

Ám az esztendők újra-új reménnyel
bíztatják azt, ki szavukra hallgat,
Hogy a Nirván ringató ölében
megleli végre az örök nyugalmat.

TÉLELŐ

Sűrű hó hullott az éjjel,
az csillog most szerteszéjjel,
Háztetőkön, kopasz fákon
- olyan, mint egy fehér álom.

Olyan, mintha mese lenne
és a múlt ragyogna benne,
Integető selyemkendők,
- meg az elsuhant esztendők...

Amik vissza már nem térnek
- ismétlést senki sem kérhet -
Az elmúlás könyörtelen,
mint a kihűlő szerelem.

Nem marad csak ritka vendég,
ami boldogság volt nemrég.
Álmainkban régi képek,
néha-néha visszatérnek...

Ám, ha vágyaink elhagytak,
nem hiszünk már a szavaknak.
- Hajunkat ellepi a dér,
lelkünkbe is megjön a tél.


NÉHA JÖNNEK

Álmaimban visszajár az emlék,
Mint megtérő vándormadarak,
Újraálmodom a régi kertet -
Patak folyt az árnyas fák alatt.

Esténkint a halvány holdvilágnál
Zengőhangú tücsök hegedült,
Kuvik szólt az öreg diófánkon,
- És az alkony éjbe szenderült.

Eltűntek a gyermekkori álmok
Ősz van, a kertből elszállt a madár,
Az emlékek egyre halványabbak
Nehéz is őket fölidézni már.

De néha jönnek, mint a bolyongók,
Hivatlanul, fáradtan, roskatag,
Egy-egy arcot, hangot visszahoznak
S aztán a gond ködébe hullanak.
Üzenetet hoznak régiekről,
Akik visszatérnek már a rögbe,
De akik még mindig kísértenek
S velem maradnak mindörökre.


PANASZOK

Apám egy őszön panaszkodott,
hogy minket az ég is meglopott,
- Szép terméssel bíztatott a szőlő,
ezerszám hozta bimbós fürtjeit,
Ám a virágját elverte az eső -
S úgy látszott az Isten sem segít,
mert ami maradt is, jégverte a nyáron,
kihasogatta duzzadt szemeit
A többi meg elrohadt a száron
tetézve még a lét keserveit.

A szilvafákat meglepte a féreg,
éretlen hullott gyümölcsük a földre.
A barackfán meghasadt a kéreg
ágait a vihar darabokra törte.

- Hát így vagyunk, fiam! - fűzte tovább a szót -
S reszkető kezével emelte a kancsót.
Fogtuk a poharat, de a bor nem ízlett,
Közénk ült a sors, mint valami végzet.

Apám, akkor nem mondhattam el,
Nem akartam fájdalmát tetézni,
- Most elmondom, bár azt nem hiszem,
Hogy ott túl a bánaton megérzi.

De elmondom! - Megloptak engem is.
Nem a szőlőm verte el a jég,
Vihar a fáim nem tördelte ki,
De becsaptak. - S ez nem volt elég,
Megrabolták a bizalmat,
A hitemet akarták elvenni,
Reményeim, hogy elhervadjanak -
Ne maradjon meg belőlük semmi.

S most itt vagyok, - hitem megrabolva,
Reményeim az útszélre szórva
- S a panaszom ki hallgatja meg?!
Egyre süketebbek az istenek.

Válasz

móri versek még a pincében is
APOKALIPSZIS


(Mór, 2002. május 9.)
Fekete zászlókkal gyászol a város,
és a lelkekben sír még a döbbenet:
- Igaz lehet, hogy így lealjasodjék
az "Isten képére teremtett ember?" -
Hogy mélyebbre süllyedni már nem lehet
ennél; - hogy így semmire becsüljék,
és aljas érdekből kioltsák
a legdrágább kincset, az életet?

Az ész megáll, csak báván gondolkodik:
- mely ok vezethet ilyen rémtettekre,
hogy fegyvert fogjon, és nyolc emberélet
vesztére törve, gyilkolni serkentse?

- Világszerte tombol az erőszak:
öldöklés, népirtás, pusztítás, halál.
Bármerre nézzen is a kutató,
mindenütt csak szörnyűséget talál.

Hatalomvágy és nacionalizmus
elég ok rá, hogy a harc kitörjön,
s mert a gyöngébbnek sohsincs igaza:
- adta, vagy kapta, visszajár a kölcsön.

Meghát a "mindig szagtalan" arany,
a "mindenára", "ördögszülte" pénz,
Miatta, érte gyilkolnak, rabolnak,
mert belőle még a legtöbb is kevés.

A vadállat is öl, ha megéhezik,
de nem gyűlölet vagy bosszú vezérli,
Saját fajtáját nem írtja soha,
sőt elfogadja, ha szagát megérzi.

Csupán az ember az, ki fegyverkezik
társa ellen, - s a testvérgyilkosság
bűnével csak a "homo sapiens",
a büszke ember tetézi végkeit.

Oly korban élünk, hogy a tisztesség
titokban gyakran szégyenli magát,
- ha végiggondolja a törzsfejlődés,
meg a történelem némely szakaszát.
- S így szól: Jó lenen egy tisztább korban élni,
amikor félnünk egymástól már nem kell
Mikor nem leszünk egymás farkasa,
s büszkék lehetünk rá, hogy EMBER, az ember.



VÁLTOZUNK
(Mutamur)

A múltból jöttünk, s megyünk a jövőbe
- De vajh ki tudja, hogy merre, hová?
Születés, halál közt zajlik életünk -
Nem hosszú út ez és nem is tart soká.

Mégis mennyi baj és mily kevés öröm,
e két pont között míg végigfutunk,
- Víziók, álmok, ösztönző hatalmak
űznek bennünket, s célba ritkán jutunk.

Izzó szerelmek elmúlnak nyomtalan -
- Lelkünkben csupán kis sebhely marad,
Régi emlékek vissza-visszatérnek -
Majd a felejtés eképp determinált.

Az Idő nem vár, peregnek a percek -
Hórák rokkáján a kerék forog,
A mulandóság eónokat görget,
Ezredévek mennek, múlnak századok.

S bárhogy szeretnénk valahol megállni,
E forgatagban nincs sehol Jelen,
Kezdete nem volt, és vége sincs soha
- A változások sodrása végtelen.

És az időben változunk magunk is
- Hitünkben néha megcsalatkozunk,
Mert bármit hozzon számunkra az élet,
A sorsunk ellen gyakran panaszkodunk.

Ám az esztendők újra-új reménnyel
bíztatják azt, ki szavukra hallgat,
Hogy a Nirván ringató ölében
megleli végre az örök nyugalmat.

TÉLELŐ

Sűrű hó hullott az éjjel,
az csillog most szerteszéjjel,
Háztetőkön, kopasz fákon
- olyan, mint egy fehér álom.

Olyan, mintha mese lenne
és a múlt ragyogna benne,
Integető selyemkendők,
- meg az elsuhant esztendők...

Amik vissza már nem térnek
- ismétlést senki sem kérhet -
Az elmúlás könyörtelen,
mint a kihűlő szerelem.

Nem marad csak ritka vendég,
ami boldogság volt nemrég.
Álmainkban régi képek,
néha-néha visszatérnek...

Ám, ha vágyaink elhagytak,
nem hiszünk már a szavaknak.
- Hajunkat ellepi a dér,
lelkünkbe is megjön a tél.


NÉHA JÖNNEK

Álmaimban visszajár az emlék,
Mint megtérő vándormadarak,
Újraálmodom a régi kertet -
Patak folyt az árnyas fák alatt.

Esténkint a halvány holdvilágnál
Zengőhangú tücsök hegedült,
Kuvik szólt az öreg diófánkon,
- És az alkony éjbe szenderült.

Eltűntek a gyermekkori álmok
Ősz van, a kertből elszállt a madár,
Az emlékek egyre halványabbak
Nehéz is őket fölidézni már.

De néha jönnek, mint a bolyongók,
Hivatlanul, fáradtan, roskatag,
Egy-egy arcot, hangot visszahoznak
S aztán a gond ködébe hullanak.
Üzenetet hoznak régiekről,
Akik visszatérnek már a rögbe,
De akik még mindig kísértenek
S velem maradnak mindörökre.


PANASZOK

Apám egy őszön panaszkodott,
hogy minket az ég is meglopott,
- Szép terméssel bíztatott a szőlő,
ezerszám hozta bimbós fürtjeit,
Ám a virágját elverte az eső -
S úgy látszott az Isten sem segít,
mert ami maradt is, jégverte a nyáron,
kihasogatta duzzadt szemeit
A többi meg elrohadt a száron
tetézve még a lét keserveit.

A szilvafákat meglepte a féreg,
éretlen hullott gyümölcsük a földre.
A barackfán meghasadt a kéreg
ágait a vihar darabokra törte.

- Hát így vagyunk, fiam! - fűzte tovább a szót -
S reszkető kezével emelte a kancsót.
Fogtuk a poharat, de a bor nem ízlett,
Közénk ült a sors, mint valami végzet.

Apám, akkor nem mondhattam el,
Nem akartam fájdalmát tetézni,
- Most elmondom, bár azt nem hiszem,
Hogy ott túl a bánaton megérzi.

De elmondom! - Megloptak engem is.
Nem a szőlőm verte el a jég,
Vihar a fáim nem tördelte ki,
De becsaptak. - S ez nem volt elég,
Megrabolták a bizalmat,
A hitemet akarták elvenni,
Reményeim, hogy elhervadjanak -
Ne maradjon meg belőlük semmi.

S most itt vagyok, - hitem megrabolva,
Reményeim az útszélre szórva
- S a panaszom ki hallgatja meg?!
Egyre süketebbek az istenek.

Válasz

Nagyon szép ...

Válasz