Tanmese egy kisleányról. 

Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és 
ismeretlen is egyaránt, élt egy kicsiny kisleány. 

Egy szántó-vető házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem voltak 
játszótársai, mert környezetükben csupa gazdagok éltek, akik nem engedték a 
szegény gyermek közelébe csemetéjüket. A kislány távolról figyelhette csak a 
többiek életét. Fájdalmai elől egy képzeletvilágba menekült. Kopott ruháján 
a foltokat ékszernek látta. Kukoricababáját hercegnőnek nevezte. A Nap izzó 
hevét simogató aranyzuhatagként élvezte, és amíg más árnyékba menekült, ő 
azt mondta: 

- Én a Nap leánya vagyok, és azért süt ilyen forrón rám, mert rettentő nagy 
szeretettel akar átölelni engem Napanyukám. 
Lassan-lassan megtanulta, hogy mindent a maga javára fordítson, mindenből 
hasznot kovácsoljon. Ha langyos nyári zápor hullott, szappannal a kezében, 
kiszaladt házuk udvarára és kacagva mosakodott, miközben vidám hangon 
kiabálta be édesanyjának: 
- Nézd, Anyu! Nekem is van zuhanyozós fürdőszobám. 
A szomszédok közül sokan bolondnak tartották őt, nem értették, miért tud 
mindennek örülni. Azt mondták róla: ennek a gyereknek visszájára fordította 
Isten az eszét. 

Teltek az évek. A kislány felnőtté vált. A falu bírója kihirdette, hogy 
vásárt rendeznek. Mindenki hozza el egy batyuban azt, amiből úgy érzi, olyan 
sok van neki, hogy másnak is szívesen adna át belőle. Megjelentek a gazdag 
szomszédok felnőtt gyerekei is. Batyujuk betegségtől, válópertől, 
könnyektől, és elégedetlenségtől duzzadt. A mi leánykánk csomagjában 
kacagás, boldogság, elégedettség volt található. Megkérdezték tőle: 
- Téged elkerültek a bajok, hogy nem tudtál hozni belőlük? 
- Nem. Csupán azokból nem tartok számon mást, mint a betegség után a 
gyógyulást. A vitákból a békülést. Vagy ha elveszítettem valamit, megőriztem 
afeletti örömömet, hogy pótolhattam veszteségemet. Az én batyumban is 
ugyanazok találhatók, melyek a tietekben, csak - tudjátok, én mindent a 
visszájára fordítva használok