Kakasy Éva: A madarak és fák napja

1902. május 19-én, Párizsban egyezményt kötöttek az európai államok a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. 1902-ben Chernel István ornitológus szervezte meg Magyarországon először a madarak és fák napját, amelyet az 1906. évi I. törvénycikk szabályozott. Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendeletben írta elő: évente egy napot a népiskolákban a tanító arra szenteljen, hogy a tanulókkal a hasznos madaraknak és azok védelmének jelentőségét megismertesse. Megünneplésének időpontja változó.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség

Jankovics Marcell: A fa mitológiája (részlet) Egy jeles fáskert A fa eleink gondolkodásában a szó legszorosabb értelmében központi helyet foglalt el. Ennek bizonyságául íme néhány régebbi és újabb szöveges példa a világ több tájáról. A Biblia elejéről: „És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, akit formált vala. / És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.” (Ter 2, 8–9) A végéről: „És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki / Az ő utczájának közepén. És a folyóvizen innen és túl életnek fája vala.” (Jel 22, 1–2)

Park a balatonszárszói parton (fotó: Bánkeszi Katalin)

Budapest legidősebb fája - Budán, a Vár déli rondellája mellett  (Fotó: Vimola Ági)

Budapest legöregebb akácfája - Budapest, Belváros (Fotó: Legeza Dénes István)

Öreg fa - A budai Várhegy DNY-i lejtője (Fotó: Vimola Ágnes)

Szent Ferenc prédikál a madaraknak (részlet) (Jókai-kódex, 1430) És a tartományon általmenvén az mondott buzgóságban eleve mondott társival, tekénte az út mellett való némi fákra, kiken áll vala különb-különb madaraknak ezenne soksága, hogy sonha azfélékben nem volt láttatott olyan sokaság. Még annak felette ez fölül mondott fáknak mellette való mezőben lakozik vala különb-különb madaraknak nagy soksága, mely sokaságot nézvén Szent Ferenc, és csudálkodván Istennek ihlésével rajta löttet, mondá társinak: Várjatok meg engemet ez úton, elmegyek, és prédikálok én húgimnak, madaracskáknak. És mene az mezőbe. Ki madarak lakoznak vala az földön, legottan, hogy prédikálni kezde, mend az fán lakozó madarak leszállának őhozzá, és egyetlenbe velek az mezőn megmaradának. De mikoron menne Szent Ferenc őköztük, sokat ő szoknyájával illet vala; sem egyik mindenestul fogván indokoltatik vala. Miképpen mondá Massai fráter Jakab, az szent ember, ki mind az felül mondottakat vallotta vala fráter Masseusnak szájából, ki az csudában volt Szent Ferencnek társa, az szent atyának.

A fészekből kiesett kismadár (fotó: Bánkeszi Katalin) Magyarország növényei Kultúrmarket honlap Magyarország madarai Kulturmarket honlap

Hattyúk (Hamburg, Németország) (Fotó: Konkoly-Thege György)

Madárláb Litvániában (Fotó: Konkoly-Thege György)

Egzotikus madár Balin (Indonézia) (Fotó: Konkoly-Thege György)

Kosztolányi Dezső: Madarak beszéde Hattyú – Hogy énekelnek mindenféle fattyúk, pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk, mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk, csivogjanak, legyen meg akaratjuk. Csodásan úszunk a csodás halálba, de ottan az igaz dalt megtalálva az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk. Holló – Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem. Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem. Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem   s azt üvöltöm: „Sohasem!” Sirály – Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!   S birál! Vészben-viharban víjjogó király!   Sirály! Kolibri – Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer, de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel. Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel. Csókolni itten nem lehet elégszer. Őrjöngj, röpülj s örülj, ha lázban égsz el. Fialowski Réka: Illusztráció Kosztolányi Dezső Fák beszéde című művéhez / gyermekrajz

Kosztolányi Dezső: Fák beszéde Pálma – Versben beszélek és verssel köszöntsék nagy, mozdulatlan legyezőimet s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség. Hárs – Szülőhazádban a vén udvaron hová gurultak labdáid, szegény? Hová repült a sárkányod vajon s kedved, hited az életed felén? És merre szálltak, merre tűntek el viháncoló, víg gyermektársaid? Ezt kérdezed, de senki sem felel, csupán mi zúgunk, régi hársak itt. Nyírfa – Héjam fehér, mint a papír. Megbabonázza azt, ki ír és hogyha elrontott a hír, nevem álmodba visszasír. Izen neked a nyír. Almafa – Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel mesékről álmodom, ha jő az éjjel. A lombjaim közt almák aranya. Mindig csak adnék, én, örök anya. Eperfa – Itt lakmároztál egykor, az eperfán, jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel, egy nyári szellő még felém seper tán. Nyárfa – Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa. Karcsún, fehéren állok a határba. Úgy reszketek és sírok, mint egy árva. S minden széllel zenélek, mint a hárfa... Erdei pihenő (Parádsasvár) (fotó: Bánkeszi Katalin)

Márai Sándor: Füveskönyv (részlet) A nagy erdőkről és a fenyőkről   Az erdőkben van valami megrendítő, különösen a fenyőerdőkben. Nemcsak sötét és következetes hallgatásuk rendít meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhítatos magatartásuk. Megrendítő az élet akarata, mellyel egy nagy erdő kifejezi a világerőket. Gondoljuk csak el, miféle erők és szándékok építették az ötvenméteres fenyők százezreit! Mit pazarolt el a természet magvakban, porzókban, bibékben, kísérletekben, napsütésben, esőben, széljárásban, míg egy ilyen erdő felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnőni és évszázadokon át megmaradni, teljesen kifejezve önmagát, lélegezve, felelve a világnak s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élőlények milliárdjainak. Milyen nagy és bölcs közösség ez az ötvenezer holdas fenyőerdő. Mint az ősapák, úgy őrködnek az élet fölött a fenyők. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdőbe.

Fenyőtörzsek Litvániában (Fotó: Konkoly-Thege György)

Bokor - Gehard, Örményország (Fotó: Legeza Dénes István)

Herman Ottó (A Herman Ottó élete c. diafilm részlete)

Herman Ottó – Chernel István: Madaraink Magyar Elektronikus Könyvtár

Petőfi Sándor: Három madár (részlet) Az első madár egy kis cinege, Nem sérti őt a télnek hidege, Nem háborítja őt meg semmi vész, Télben, viharban vígan fütyörész, Vigan ugrál a száraz ágakon, Mint a pillangó a virágokon, Ugrál, miként a gyermek, gondtalan, Jön és megyen, máshol van untalan, Alig képes kisérni őt a szem. – Kedélyed e cinege, kedvesem! A második madár egy csalogány, Elrejtve él a lombok alkonyán, Nem látja más ottan s mást ő se' lát, Kis fészke néki az egész világ, Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd, Elfojt az alkony mindennémü neszt, Hogy meg ne háborítsa énekét, Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,

Sipos Dávid: Csodálkozó fák Nógrád megye honlapja (festmény) Kabai László: Dűlőúti fák Kortárs Magyar Festőművészek (akvarell) Szakács Éva: Borostyán fa Kortárs Magyar Festőművészek (festmény) Tóth Árpád: Május (részlet) Mikor május kezdi híves hajnaltájon Édes ébresztőjét halk muzsikaszájon: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal?

Tompa Mihály: A csalogány és a sas. (részlet) Lombos liget hajlongó sudarán Busongva ült a néma csalogány; Meleg sugár, szellő s a buja fák Énekre most ajkát nem ragadák. 'Mi lelt madárkám, kedves dalnokom!? –  Szólítá a sas nyájas hangokon – Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken Az élet száz alakba' megjelen; Még a bogár is örömbe merül, Te vesztegelsz s bánkódol egyedül? Dalolj, hadd halljam zengő hangodat, Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!' Herman Ottó - Budapest, Múzeumkert (Fotó: Legeza Dénes István) Nemes Nagy Ágnes: Szorgalom Mi kopog? Mi kopog? – Harkály vagyok, kopogok. Nem is tudom, mióta vár rám ez a diófa. Mi ragyog? Mi ragyog? – Hát nem tudod, ki vagyok? Béka vagyok, leveli, ki a fiát neveli. Szabó Lőrinc: Hajnali rigók (részlet) Hajnali négykor bekiabáltak, ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért, még nem is ért uj fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vígadozásban a kerti rigók.

Tóth Árpád: Gesztenyefa-pagoda (részlet) Kék fák közé most jer velem, Hol minden árny és rejtelem, És minden mély törzs mély csoda, Nézd! gesztenyefa-pagoda! Nemes Nagy Ágnes: Gesztenyefalevél Találtam egy falevelet, gesztenyefa levelét. Mintha megtaláltam volna egy óriás tenyerét. Ha az arcom elé tartom, látom, nagyobb, mint az arcom. Ha a fejem fölé teszem, látom, nagyobb, mint a fejem. Hogyha eső cseperegne, nem bánnám, hogy csepereg, az óriás nappal-éjjel óriási tenyerével befödné a fejemet. Kosztolányi Dezső: Üllői-úti fák (részlet) Az ég legyen tivéletek,   Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg,   ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság,   Üllői-úti fák. Kosztolányi Dezső: Öreg fa a Hyde parkban Aggastyán bölcs, csak áll majd ezer éve, mint egy fakír, lélegzetet se véve. Nem is mozdul már rajta a levél, nem is beszél a többi fákhoz itt. Él. Gondolkozik. Tóth Árpád: A fa Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...

Gömör Kata: Ágat hozó madár Nógrád megye honlapja (festmény) Kányádi Sándor: Kakukk (részlet) Hallgat az erdő, bölcsen bólogat: szeretni kell mindenegy madarat, akkor is, ha kakukk. Hatalmas az ég, végtelen a nyár, s ideje a kakukknak is lejár, elnémul, bereked. És újra hallod majd a cinegék, pintyek, rigók kedves kis énekét s a locska verebet. Verébnóta magyar népköltés Ágon ugrált a veréb, megrándult a lába, üggyel-bajjal lejutott a fekete sárba. Most sír a veréb, igen fáj a lába, nem jár az idén már verébiskolába. [Nincs szebb madár...] magyar népköltés Nincs szebb madár, mint a lúd, nem kell néki gyalogút. Télen-nyáron mezítláb nevelgeti a fiát. Még szebb madár a kánya, a világot bejárja, mégsem kopik csizmája, megkíméli a szárnya. Mégis legszebb a fecske, odaszáll az ereszre. Eresz alatt csicsereg, irigylik a verebek. Jaj de büszke a kakas, hogy a feje tarajas. Ha jóllakik, azt mondja: sóra, fára nincs gondja. [Jöjj be hozzám...] magyar népmköltés Jöjj be hozzám, szép madárka, nem zárlak én kalitkába; mikor akarsz, elröpülhetsz, ha kedved lesz, visszajöhetsz. Nagy László: Madaras dísztávirat a beteg Z. Z. költőnek, születésnapjára Ön se lett másból: madártojásból, s nem egy Dzsingisz kán, költő, de tisztán. Költése, Z. Z., változzon pénzzé, vajjá meg mézzé, makkegészséggé. Kapjon új szárnyat, szárnyához lábat, évet az évre kínnal ne mérne, gyöngyökön inkább járjon a friss láb. E dalos disztáv- iratot írta: sármány, pacsirta, csalogány, csóka, csúszka, rigóca, királyka, pintyke, búbos pityerke, szénfejü cinke, kékfejü cinke, bóbita-cinke s barátka cinke: s barátka cinke: La-cinke. Berger Dávid: Tavasz / gyermekrajz Rákos Sándor: Vásárfia (részlet) MADARAK A madarak született nyelv-antitalentumok. Törökül vagy kínaiul mukkanni is képtelenek. Kizárólag csak madárnyelven beszélnek s értenek. Reményik Sándor: A sors-váró madár (részlet) A nap leszállt, rá megzendült az erdő Alkonyi kórusa Egyszer, utolszor még, az éj előtt. Halk szárnysuhogás kelt a fák között, Kerengve, lassan Fészekre rebbentek a madarak. Egy fenyőágon ült egy kis madár Némán, kő-mereven, Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt. És meg se moccant Közelgő lépteimnek dobajára.

Szabó Lőrinc: Májusi orgonaszag (részlet) Az orgona kezdte! Szinte csobbant, mikor a kertben megcsapott: fűszere gázként gyült a roppant éj tavába, a völgybe, ahogy nyomta a párás ég: nehéz volt, mint sűrű zene, mint sürü méz, de mint tündér meglepetés lengett körűl, mint álmodott hang vagy holdfényfátylas csillagok. Juhász Gyula: Alvó erdő (részlet) Alvó erdő szépe, Szívem, maradj magad. Azért neked ragyognak A csillagok s dalolnak Madarak! Alvó erdő szépe, Szívem, ne menj tova, A magány a te kerted, Ha évek is a percek S ha nem is jő a herceg Tán soha! Juhász Gyula: Azt álmodtam Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervadt – a gyűlölet. Petőfi Sándor: Erdőben (részlet) Sötétzöld sátoros Erdőben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok. A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, itt Lenn döngicsélnek. Nem rengedez sem a Virág sem a fa; Hallgatják a zenét Elandalodva. Csokonai Vitéz Mihály: Egy vén fának árnyékában régen szenvedő rózsafa (részlet) Gyenge rózsabokor kesereg búvában Egy podvas vén fának hideg árnyékában. Könnycseppek húllanak kinyílt bíbor száján, Melyek leperegnek egypár bimbócskáján. Egek! még elején a kies tavasznak Fakadó leveli szomorúan asznak: A fa ráterítvén mohos vén gallyait, Nem ereszti hozzá a nap súgárait. Egek! íly szép rózsát ide ki űltetett, Mely a kertekben is díszt érdemelhetett? Csokonai Vitéz Mihály: Proo: Egy kies kert leírása (részlet) Mutogatja magát a pompás természet,   Mesterség cifrái tündököltet készet. Áldott természetnek kies lakóhelye   A nyájas örömök legelő mezeje, Hol az ártatlanság vidám képe örűl, Dsida Jenő: Erdő… (részlet) Süvölt a szél a fák között zúgva, zokogva, nyögve, fájva, sivít a szél a fák között s a magyar erdő magyar fája ingatja koronás fejét. De csak fejével bólogat, s a törzse szikla-szent-szilárd: lombos fejével bólogat és nem fél, hogy az égi bárd csattanva mellen ütheti. Dsida Jenő: Jegenyék (részlet) Figyelted-e szélben a fákat? A két jegenyét nézd csak a kert közepén, ama két nyúlánk jegenyét. Dsida Jenő: Törpefenyők jaja (részlet) A fenyők szélsóhajokat küldenek idegen, messzi síkokra: Jaj nekünk, magányos fáknak, jaj nekünk itt a tetőn! Apáink dárdás üstöke még a felhős egekbe döfött; – unokáink már ki sem látszanak a hó alól. Juhász Gyula: Áldás a fenyőkre Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak, Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak, Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon, Ti állottatok csak árván a világon. De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van? Ti maradtatok csak örök virulóan. Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek, Néma hirdetői örök Szerelemnek.

Tompa Mihály: A bölömbika (részlet) Rögtön moraj zudúl a víz alatt, Titkos erő rázván meg a tavat; S hullámiból, amely törik, zuhog, A partra lép egy hófehér tulok. Megrázkodik, – s hosszan nyulván neki, Türkös fejét kevélyen felveti; Bús bömbölése rengve hallik a Nyugvó éjben. Ez a bölömbika. Ady Endre: A néma madarak (részlet) Ott húznak el minden délben, Nyári délben, A süstörgős, a fénycsóvás Nap alatt: Arany-tollas, arany-boglyas Madarak. Kincs-madarak, csodás griffek, Néma griffek, Napba-néző, elátkozott keselyük. Egy-egy gyémánt, büszke gyémánt, A fejük. Ady Endre: Varjak, szent madarak (részlet) Varjak, varjak, kóbor varjak, Trágyás mezők szabad népe, Madár-szalon söpredéke, Ti vagytok a szent madarak. Ha jajongva fölrebbentek, Lég-hálóként továbbszálltok S megfullasztjátok az átkot, Mit utánatok küldenek. Bodnár Márta: Tavasz / gyermekrajz Johann Wolfgang Goethe: Májusi dal A nagy természet Miként ragyog. A nap mi fényt vet! Mily illatok! Föld, ág rakodtan Szines virággal, Minden bokorban Ezer madárdal. Ezer kiáltás Visszhangra vár: „Ó, föld, ó áldás, Ó, napsugár!” Dsida Jenő fordítása Az aranytollú madár Mesevár honlap (népmese)

Juhász Gyula: Fák (részlet) Oly mozdulatlanul nyugodtak A kerti fák az őszi fényben. Talán a nyárról álmodoznak, Csak egy levél hull néha szépen. Az élet csöndje ez a béke, A nyugalom e nagy tenyészet, Örök erők szent szövedéke, Lehullt levél én, elenyészek. Avar leszek majd az avarban, Míg fölöttem a fiatal fák A lombjaikat diadallal Az örök égnek fölmutatják. Petőfi Sándor: Ti akácfák e kertben (részlet) Ti ákácfák e kertben, Ti szépemlékü fák, Amelyeken szivemnek Oly drága minden ág. Kedves fák, üdvezelve És áldva legyetek. Áldom még azt is, aki Titeket ültetett. Reményik Sándor: Férfi-erdő (részlet) Eltűnt az üde smaragdragyogás, A lomb sűrűbb, sötétebb. Április ment, Május nyomába lépett, És közeleg a nyár. Az ifjú erdő komoly férfi már. Összeborult a lomb, Mélyzöld kupola lett. Visszhangoz töprengő kérdéseket, És önmagának harsogva felel. A vihart addig nem engedi el, Míg búgó hangon meg nem áldja őt. Reviczky Gyula: Az erdő (részlet) Szeretem fáid zizzenését, Rejtelmes árnyvilágodat. Ha elgyötört a gond, a kétség, Hün őrizték meg titkomat. Szivemnek rejtett gerjedését Fünek-fának ki nem beszélték. Erdő, te jó vagy s részvevő: Rejtsd el, ki bús és szenvedő. Beh jó sötétzöld fáid árnya, Ha izzó égről tűz a nap Ha meg vagy sértve, megalázva: Pihend ki erdőben magad. Balázs Glória: Tavasz / gyermekrajz

Tompa Mihály: Terepélyes nagy fa (részlet) Forró légben, szél utában, Társak nélkül áll magában … …    Rengetegben a magas fák   Egymást védik, támogatják:   A közös lomb ernyejébűl   Hőség ellen sátor épűl;   És hatalmat kölcsönözve,   Hogy sok ezren álltak öszve:   Várnak a szélvészre bátran … Társak nélkül van magában:   Terepélyes, nagy fa. Ágh István: Mohos tölgyfa árnyában (részlet) Fa akartam volna lenni, fényen járó lódarázs, két felhő között a semmit összekötő szárnycsapás, virág, pillók, csak ne ember kínját kelljen elviselnem, bűnt és lelkifurdalást. Leszáll az ágra a szajkó, forog mozgó nap iránt, röpül az aranymálinkó, elvetemült kedvet szánt, mai szarvaspatanyomba kalaposodik a gomba, pók sző rajta kardigánt. Faludy György: A teutoburgi erdőn (részlet) Bús ősznap volt. Csak ment a chaise a holt erdőn, hol ránkhajoltak a rideg, tar tölgyágak mint a gót boltívek s úgy lengett rajtuk mint bitón a hold; Kányádi Sándor: Erdő, erdő… (részlet) Erdő, erdő, kerek erdő, nem mozdul róla felhő, a napot is ritkán látja, mégis zöldell minden fája. Ha az erdő futni tudna, vihar jöttén tovafutna, de nem futhat, mert a fészkek futtában mind leesnének. Madarait némaságra, kárhoztatná bujdosásra. Milyen erdő az olyan, hol még egy árva madár sem szól. Móra Ferenc: A cinege cipője (részlet) Darunak, gólyának, a bölömbikának, kár, kár, kár, nem ilyen akárki fiának! Daru is, gólya is, a bölömbika is, útra kelt azóta a búbos banka is. Csak a cingének szomorú az ének: nincsen cipőcskéje máig se szegénynek. Cinke az ágon (fotó: Perdy-Fazakas Brigitte) Jékely Zoltán: Városvégi gesztenyefasor Sohase látott gesztenyefasor! A lámpafény megaranyozza, monumentális és komor, sötétbe fut, nincs vége-hossza. Lombok alól a szél lehozza gyermekkori őszök szagát: jaj, régi, sétatéri fák, kőris, fenyő, juharfa, bodza! És az az út, a városvégen, ott, keréknyomával erdőnek futott, s amint homálya nőtt, szűkült az éke, s belehasított a vadas sötétbe. Thándor Márk: A föld gyermeke Tükrök potyognak az égből, áldott, apró cseppek. Lehullva vizi folyammá lesznek. Anyjuk a felhő, apjuk a szellő, egyre több a kicsi tekergő. Fogocskáznak, kergetőznek, földre hullva levetkőznek. Levetkőznek, szeretkeznek, önkivűlten hemperegnek. Hemperegnek, elvegyülnek, a tömegben elmerülnek. Elmerülnek, s itatnak, növényeket fakasztnak. S végűl anyaként élnek, a föld gyermekének.

Kányádi Sándor: Fától fáig (részlet) Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban fától fáig lopja magát a gyermek Én istenem csak vissza ne csak ne gyalog kellene csak le ne menjen a nap a tisztásról legalább a csengettyűt hallanám Meg-megtorpan futásra készen kis szíve mint a mókus szökne bújna borzongó nyárfalevelek közé de hol vannak már a nyárfák hűtlenül ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi fillérnyi tisztáson Visszafelé majd sörényébe markolok Vágtába jövök csak addig a vastag bükkig ha még az innen számított ötödik fáig Kányádi Sándor: Rekviem egy erdőért (részlet) a tekintet még keresi keresi még az erdőt kisemmizett madár nap és hold láthatja immár amit csak a halál s a szerelem kitakart völgyek hajlatok Kányádi Sándor: Hallgat az erdő (részlet) Hallgat az erdő, csöndje hatalmas; mohát kapargat benne a szarvas. Mohát kapargat, kérget reszelget. Szimatol, szaglász, cimpája reszket: ura a két fül minden kis nesznek. Lászlóffy Aladár: Az erdő Az erdő itt volt, mindörökre itt, itt élte át a szelek éveit. Öt fa lobog, mint öt nagy köpenyeg az égre-rajzolt betyárok megett. Jékely Zoltán: Tasso tölgyfájához (részlet) Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt, ki valaha sátrad alatt pihent; itt ült biz ő, a gáncstalan lovag, ki égő fáklyaként hordta szivét városokon, tartományokon át és ciprusos nagy útakon, hol gyilkosok és hercegnők lesve-lesték – Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél! Ilyen volt ő is, a hamvába hullt, roskadt poéta, akit egy napon alád illesztettek a jó csuhások, tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel, s közben fülébe csintalan harangszó s növendék gyermekek kórusa csengett. Jékely Zoltán: Körtefák csodája Palánktalan, kihalt gyümölcsösök alkonyi csendje csalt a tarka gyepre, melyen bucskázva, szökve, hemperegve hancúrozott az odaüldözött levélsereg. A körtefák között szél vinnyogott, s mint csonkaszárnyu lepke, egy-egy veres levél indult lebegve, és elkalimpált a fejem fölött. S a testem lassan átalöltözött: két hosszu lábam egybenőtt s a hegybe ezeragancsu gyökeret döfött. Fanedv lett testem mindenféle nedve, fa voltam már a körtefák között, s még most is ott vagyok boggá meredve. Ady Endre: A platán-fa álma (részlet) Két lábam elhűlt s szétbomolt Gyökerekként a mélybe szállva S itt állok a fehér mezőn, Mint árva platán-fa. Girhes, szomorú derekam Szökkenve büszke lombot ontott, Lombom a felhőket veri S elhagytak a gondok. Jékely Zoltán: Nyírfa Amint a fák között a nyírfa legszebb, s színe a színek anyja: hófehér, évszakjaim közül egyik se tetszett úgy még nekem, ahogyan ez a tél. S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap, nagy téli nap volt s véget sosem ér; a nyár csupán két-három szép meleg nap, a tavasz átsuhamló déli szél…

Fatönk - A Tóth Árpád sétány fái  (Fotó: Vimola Ágnes)

Kányádi Sándor: Téli erdő… Téli erdő vagyok. Éheznek bennem őzek és farkasok. Orkán gyötör, vihar ropogtat csontos ujjaival. Minden ágam recseg: most gondolom ki a rügyeket.

Évgyűrűk (Fotó: Vimola Ágnes)

Megyek a mélyúton föl a zámolyi szőlőhegyre. A magas partoldalakról csihatagos bokrok hajolnak fölém s tartanak árnyékot. Itt-ott egy-egy elbitangolt meggyfa, szilvafa és diófa lombja is begomolyog az út fölé, s ettől még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb a zöld boltozat. Az az érzésem, hogy nem is közönséges dűlőúton kaptatok fölfelé, hanem egy szelíden kanyargó zöld barlangban, ahová csak hellyel-közzel szüremlik be kevéske napfény.

Bé hozza ez Uralkodó a Vallással való tévelygéseket. Tsudákra botsátkoznak; a madár repülésrül mindenféle esetekre jövendöt huznak; mintha a sasnak fellegek közt koválygó szárnyait hozhatná különös fordulásokba az, mit én, a szobámba tsinálok, vagy még ez után végezni fogok. Mitsoda közösülés által érezze meg a madár azt, a mi még nem tselekedet, nem dolog; és a halgató setétségbül, hova tsak e Világ Istene lát, a valóságnak sorjára magát még fel nem atta? Magad nem tudod, hogy esztendőnek el folyása alat mitsodás eseteid lesznek, de a madarak repülő szárnyain eseteidet olvashatod.

Helyzetünkkel minden változik körülöttünk; nemcsak barátaink, mire a XVI. században csaknem annyi példa volt, mint napjainkban, de minden egyéb is. Ha szívünket bánat gyötri, a madarak éneke rögtön szomorúbban hangzik; kutyánk szemében mintha résztvevő keservet vennénk észre, s maga a természet komolyabb színt ölt magára. A fák árnyéka sötétebb, az esti szellő bánatos fohászokban lejt az ágakon át, u csermely zokogva halad köves ágyában, – mintha sötét fátyol boríttatott volna látkörünk fölébe, mely az egésznek bájló színezetét egyszerre eltakarta.

A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangozik; ott már kaszálnak is.

Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaralótanyája a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló; téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.

S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak; vándor rigó, fülemüle ott találja tavasszal a fészkét, ahol ősszel hagyta, s dalával, füttyével hirdeti a meleget s szerelmet.

Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen. Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.

Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen.

Hanem ahol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengettyűkék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubanctokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos úton kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, amelyből a füst előjön.

Réber László: Kicsi? Nagy? Origó Galéria (illusztráció)

Pálmafák Balin (Indonézia) (Fotó: Konkoly-Thege György)