VAJON HÁNYAN LESIK A TE ALMAFÁDAT,KERESIK A MEGBOCSÁJTÁS KIS JELÉT RAJTA?NE HALOGASD,MENJ ÉS TŰZD KI RÁ!

A JEL 
Egy fiatalember egymagában 

ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos,

 finom arcvonású  fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen 

elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú  váratlanul így szólt:

- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton

 vagyok hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de

 becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit  elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, 

akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta,  hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat é meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl  tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.

 Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt  nekik többet.

Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen

 próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük.  Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. 

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk

 előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még  most is élnek

 szülei.

Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.

 Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még  visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára.

 Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról,  és örökre távozni fog életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte 

el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne,  hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.

Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő

 meglátta az almafát.
Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
 
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk. 
(Bruno Ferrero nyomán)