hitvilág  

Halottak Napja és Mindenszentek

Mindenszentek ünnepével azokra az üdvözült lelkekre irányítjuk a gondolatainkat, akik úgy éltek közöttünk, majd pedig mentek el, hogy talán észre sem vettük, de nagy dolgot vittek végbe. Áldozatot hoztak a Jóistenért, embertársaikért, erényeket hősies szinten gyakoroltak, a hitben éltek és égtek el. A névtelen szentek tettét talán még környezetük sem tudja – ezért sem kap szárnyra tiszteletük -, de a Mindenható, aki országába fogadja őket, ismeri életüket.

November 1-jén róluk emlékezik meg az Anyaszentegyház.

Az ünnep – latinul: Festum omnium sanctorum – történetét tekintve, a IV. században Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János már tudott Mindenszentek ünnepéről, amelyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. Nyugaton 609-ben (más források szerint 610-ben) jelent meg először, amikor május 13-án IV. Bonifác pápa a római Pantheont Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel. Az ünnep még a VIII. században május 13-ról november 1-jére tevődött át. Gergely pápa 732-ben a Szent Péter-bazilika egyik mellékkápolnáját Mindenszenteknek, vagyis az egyház szentjeinek ajánlotta.

November 2-án, elhunytainkról emlékezünk meg. A Halottak Napját Szent Odilo clunyi apát 998-ban rendelte el, hogy legyen egy alkalom, amikor a halottakról zsolozsmákkal és szentmiseáldozatokkal emlékezzenek meg. Ilyenkor ellátogatunk eltávozott szeretteink sírjához, értük imádkozunk, gyertyát gyújtunk. Az év többi napjával ellentétben Halottak Napján talán többet gondolunk azokra, kiknek nevelése által mi fejlődtünk, akiktől szeretet, tudást, értékrendet kaptunk. Többet gondolunk az elmúlás tényére is: egyszer mindenki el kell, hogy hagyja a földi világot és számot kell adjon életéről.

Vértanú püspökünk, Boldog Scheffler János papoknak szóló lelkigyakorlatos könyvében így ír a halálról: „Már csecsemő korban hozzám szegődik, sőt a születésem előtt belevetette magját testembe, egész lényembe, és ez a mag feltétlenül kikel. Aki embernek születik, esendőnek, gyarlónak és halandónak születik. Ahogyan Isten lényege az, hogy önmagától való, végtelenül tökéletes és örök, az ember lényege az, hogy esendő, gyarló és halandó. Kezdettől fogva el vagyok jegyezve a halállal. Nyomon követ mindenkit, állandóan a sarkunkban van, hűségesebben, mint az árnyékunk. (...) Ezt a barátságot tudomásul kell vennem. Annál is inkább, mert a halál a legnagyobb realitás; biztos, mint a halál – szokták mondani. Foglalkoznom kell a halál gondolatával és életemben bölcsességem alapjává kell tennem. (...)

A ma embere nem szeret foglalkozni, barátkozni a halállal. Nincs ínyére a halálról és a világ hiúságáról szóló tanítás. Fázunk az elköltözés gondolatától. Sokszor mi papok is rosszul alkalmazkodunk a halál gondolatához. Elhessegetése, szándékos távoltartása legnagyobb könnyelműség és önámítás. Milyen másképpen látott Szent Ferenc: a halált testvérnek tartotta. Igazi név: „hűséges testvér!", aki egész életemen végigkísér. Mennyire keresztény felfogás ez a halálról. Mert a haláltestvért Isten jósága állította mellém kísérőnek és figyelmeztetőnek. Milyen hasznos barátunk lehetne, ha jobban közelednénk felé, készülnénk fogadására és eszerint rendeznénk be egész életünket. (...)

Tegyük mérlegre: mit vesz el tőlünk, és mit ad helyébe a halál? Elveszi testi életünket, elszakít embertársunktól, elveszi vagyonunkat és élvezeteinket. Ezek csak teremtmények: mulandók és elégtelenek, talán ártalmasak is. Ezzel szemben segít levetni a lélek földi bilincsét, hogy annál szabadabban szárnyaljon Isten felé. A halál ledönti földi sárházam falait, de ezek mögött örök élet vár rám. Kinyitja az ajtót, amely az evilágból az örökkévalóságba vezet. Ha földi hajlékunk felbomlik, lakást veszünk a mennyben" – írja Boldog Scheffler János, „A Pap" címmel kiadott lelkigyakorlatos könyvében.


szatmar.ro