Az ember és a méhek kapcsolata több ezer évre tekint vissza. Első jel egy Spanyolországi sziklarajzról származik. A Cromagnoni ősember sziklarajza az Arana barlangban található, mely egy lányt ábrázol, aki méhek között lépesmézet szed egy üregből. Ekkoriban a mézfogyasztás lépestől, petéstől együtt történt.

A kőkorszak óta a méz nemcsak édesítőszer, hanem különleges kultikus jelentőséggel is bír. Szertartásoknál tartósító és fertőtlenítő szerként egyaránt használták. Fontos gyógyszeralapanyag is volt. Az asszírok korából egyik ékírásos tábla mézzel készült gyógyszerek receptjeivel maradt hátra. Az ókori Egyiptomban jelentős volt a méhészkedés, melyet templomi domborművek is bizonyítanak. A piramisokban mézet és mézes süteményt találtak. Nagyobb számban ismertek méhviaszból készült szobrocskák is. Az Ószövetségben szó van a méhek gondozásáról, a méhcsaládok nap és eső elleni védelméről, a füstölésről és a méz kinyeréséről. Törvény írta elő azt, hogy a kasokat a városfalon kívül kell elhelyezni.
A mézet balzsamozásra is használták. Arisztobolosz túlélte az egyiptomi harcokat, de amikor sikerrel eltelve hazatért, útközben méreggel megölték. Holttestét mézbe ágyazva szállították haza Judeába. Heródes király a feleségét, Mariannát halála után hét évig mézes teknőben tartotta, hogy megőrizze szépségét.

Az arab világ a mézet kiváló orvosságnak ismerte el. A világutazó Ibn Battuta a mézbornak és egy tengeri halnak potencianövelő hatását tapasztalta. Ezt a táplálékot fogyasztva négy hites feleségét és egy-egy ágyasát 18 hónapon át naponta rendkívüli élményben részesítette.

Kínai írások is bizonyítják a méz gyógyító hatását.

Az ókori görögök sokat foglalkoztak a méhekkel és a méhészeti termékekkel. Homérosz vakságát a kortársai méhszúrásnak tulajdonították. Az Iliász és Odüsszeia eposzokban a mézet az istenek ajándékának tartották. A méh a szorgalmat, a háziasságot, a takarékosságot, a jótékonyságot, a bátorságot, a kitartást, az éberséget és az ügyességet jelképezte.

Rómában ie. meg nyílt a süteményesek piaca. Cato felsorolta az ott található édességeket, amelyek között remek mézeskalácsok is voltak. A császárság korában úgy illett, hogy a nagy lakomákon a második tálalóasztalon legyen lépesméz, mézzel sütött kalács és többféle, mézzel tartósított gyümölcs. A rómaiak mézbort, a kelták a mézsört készítették.

Hazánkban is jelen volt az ember és méhek kapcsolata, ezt aquincumi ásatások bizonyítják. A honfoglalás után pedig írásos emlékek a méhészetről Szent István korából származnak. A méhészet első oktatói papok voltak. Igaz a méhek életéről keveset tudtak. A méhészetet a római írásokból tanulták. Középkorban Mátyás király idejében az egy főre eső méz- és viaszfogyasztás jóval nagyobb volt mint most, s még exportra is jutott. A környező országokat kereskedőink magyar mézzel és mézes termékekkel látták el. A méhészkedést törvények védték, s a visszaéléseket a helyi igazságszolgáltatás torolta meg. 1556-ban egy tolvajt félmeztelenre vetkőztettek és büntetésképpen fejére borították az ellopott méhekkel teli kaptárt. 1569-ben egy asszonyt máglyán megégettek "méheknek élelmükből való kifosztása és megrontása" miatt.

A XVI. századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. Csökkent a viasz iránti kereslet, mert új világítóanyagok (olaj, paraffin) kezdett elterjedni. A cukor kezdte átvenni a méz szerepét. Európában egyre több cukorfinomító épült, s a kereskedők egyre cukrot hoztak be az országba.
Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy a kezdő méhészeknek, s a tíz kasnál többel méhészkedőknek ne kelljen adót fizetniük. 1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított és támogatta a méhészet fejlesztését. Ezze elérte a méhészet fejlődését, s 1797-ben Keszthelyen Georgikonban kötelezővé tették a méhészet oktatását.