A bécsi döntések Magyarország két világháború közötti revíziós politikájának eredményeként született politikai megállapodások, melyek révén az ország a trianoni béke értelmében elvesztett területeinek azon részeit, ahol magyar lakosok voltak többségben, visszakapta. A második világháborút lezáró béketárgyalások során a győztes hatalmak ezeket semmisnek nyilvánították.

Horthy Miklós vezette Magyarország az első világháború után nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke rendelkezéseibe, ezért a két világháború között folytatott magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított, magyarok által lakott területek visszaszerzése volt (lásd: revizionizmus).

A revíziós célok megvalósítására azután nyílt lehetőség, miután a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát – a Saar-vidék népszavazás általi visszaszerzése (1935. január 13.), 1936-ban a Rajna-vidék remilitarizálása, majd Ausztria bekebelezése (Anschluss, 1938. március 12.) végül a Müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) alapján a Szudéta-vidék megszállása (1938. október 10.) – Franciaország és Nagy-Britannia pedig feladta kelet-európai ambícióit.

Mindkét bécsi döntést Németország és Olaszország (tengelyhatalmak) képviselői hozták a bécsi Belvedere palotában. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el. (Csak a II. világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat.)

Horthy Erdélyben (1940)

Miután a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, és mivel a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását, a német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte.

A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor született.

A magyar kormány (gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal folytatott tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője - mindannyian erdélyi származásúak voltak), és a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta.

Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplója szerint – de ezt maga Mihail Manoilescu is elismeri visszaemlékezéseiben^[2] – a román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. Fontos megjegyezni, hogy a Szovjetunió 1940 júniusában megszállta az akkor Romániához tartozó Besszarábiát, a mai Moldova Köztársaság területét, és a második bécsi döntés kihirdetésekor javában folytak a krajovai tárgyalások, amelyek lezárultával szeptember 7-én Bulgária visszakapott Romániától 2 dél-dobrudzsai megyét, az ún. Kvadrilátert.

A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.

Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.

A visszacsatolt területeken maradt nemzetiségek természetesen nem örültek a fejleményeknek, és a bevonuláskor – főleg Erdélyben – volt néhány kisebb összetűzés is (például Ippen és Ördögkúton), de a magyar kormány a továbbiakban – az olasz és német kormányok fokozott figyelme miatt is – kényesen ügyelt arra, hogy a nemzetiségek polgári jogai ne sérüljenek. A háborús helyzet egyébként is beszűkített mindenféle mozgolódási lehetőséget, és a nemzetiségek többsége gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, és a hivatalokra a korábbi állami zászlók helyébe gyorsan magyar zászlókat tűztek.

A maga korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. Mivel a két bécsi döntés által visszaadott területeket többségében a magyar etnikum lakta, így a magyar szempontból igazságtalan trianoni béke következményeinek – ideiglenesnek bizonyult – enyhítése volt a két döntés.

A Bécsi döntések lezárását jelző Pengők, a szovjet megszállók, háborús bankjegyei 1944-ben

A II. világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat nem ismerték el, sőt, a pozsonyi hídfő területével Magyarország területét még csökkentették is. Mindez összefüggésben állt a nemzetiszocialista Németország által vagy közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodás semmissé nyilvánításával (egy kivétellel: az 1940-es craiovai megállapodás Románia és Bulgária között nem lett semmissé nyilvánítva a háború után sem). A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó, (így a leendő határok kijelölésében meghatározó szerepet játszó) Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett.

A párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel és azokra egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott.

A közvéleményben egyesek azt róják fel, hogy a visszacsatolt területeken nem tartottak népszavazást.