Mályva virág, mályva virág, aprócska, törékeny…
Harminc tövet elástam a kerítés tövében.
Volt amelynek a gyökere, hajtása hiányzott,
úgy látszott, hogy teremtőjük egy picit hibázott.

Szeretettel figyelgettem, mi lesz a virágból,
- tavaszi nap melengette, locsolta a zápor.
S lám a tövek megmaradtak és életre keltek,
növekedtek, kibimbóztak, otthonukra leltek.

A nyári nap sugaránál kinyílott viráguk,
életre kelt, teljesedett elképzelt világuk.
Mályva színű, kis virágok egy napon kinyíltak,
és az élet naplójába fejezetet írtak…

Néztem, milyen ereje van, e csepp kis virágnak,
Megfigyeltem, mit is üzen Ő a nagyvilágnak.
Az életünk nem küzdelem, hanem cél, hit, álom,
ha ez megvan, örömömet benne megtalálom.

A mályva egy jó példája az élni akarásnak,
életerős kitartását, megmutatja másnak.
Nem harcol, csak éli létét, – erős, szívós lélek,
nem adja fel a cél előtt, – erről szól az élet…

Mályva virág, mályva virág, aprócska, törékeny…
Harminc tövet elástam a kerítés tövében.
Ez a virág legyen példa, mily fontos az élet,
legyen bármi a világban, maradjon reményed!

http://www.malyvavirag.hu

Kívánok neked annyi napfényt,
- ragyogni lásd az életet.
Kísérjen jó kedv, öröm, élmény,
szeretet, álom, élvezet.

Kívánok felhőt, esőt, záport,
- értékelhesd a napsütést.
Csepp bánatot, apró keservet,
hogy lásd, amikor szebben élsz.

Kívánok fénylő boldogságot,
mely felvidítja lelkedet!
Kívánok méltó útitársat.
ki céljaidhoz elvezet.

Kívánok annyi gazdagságot,
hogy elérhesd a vágyaid,
s kívánom lásd meg a világban,
mi a szívedben benn lakik.

Szerettem volna segíteni rajtad.
Nyúltam feléd, de Te nem akartad.
Magasságból, magadba zuhantál,
eltoltál és magadra maradtál.

Láttam én, hogy belül sír a lelked,
nincs mosolyod, nincs mit ünnepelned.
Fájdalmadat önmagadba zárod,
s megtagadod az egész világot.

Bezárkoztál, de nem lát sírni senki,
- “A fájdalmat hősként kell viselni!”
Hadd higgyék csak, minden rendbe véled,
hogy napjaidat vidám szívvel éled.

Ám én látom, féreg vájt szívedbe.
Egyedül élsz, messze, számkivetve.
Emberek közt tengeted a sorsod,
nem nézel fel, lógatod az orrod.

Nem öntöd ki senkinek a lelked,
fájdalmadat így kell elviselned.
Befordulva, halálodat várod.
S nem enyhíti senki a magányod.

Én próbáltam, – hagynálak beszélni.
Próbálj meg a terhek nélkül élni!
Próbáld meg, elfeledni a múltad,
szeretném, hogy végre megtanuljad.

Isten vagy, hisz embernek születtél.
Nézz magadba, mit is teremtettél.
Építs fel egy másik, új világot,
mit gyermeklelked álmaidban látott.

Sosincs késő, mindig van egy fűszál,
kapaszkodj meg, mától légy felül már!
Legyen célod, akarj élni végre,
s szeretettel légy nyitott a szépre!

Amikor még kicsi voltál,
Ők voltak már a nagyok.
Tanítgattak, így teltek el
egymás után hónapok.
Megmutatták, – mit, hogyan kell,
- felöltözni, rendesen.
Cipőt fűzni, begombolni,
nevelgettek kedvesen.
Megmosdattak, rendbe tettek,
mutatták, hogyan csináld.
Jó példából megláthattad,
hogy működik egy család.
Foglalkoztak lelkeddel is,
irányítva hitedet,
minden jóra tanítottak,
amire csak lehetett.
Erkölcsre és etikettre,
emberségre, ahogy kell,
hogy a zajos nagy  világban,
egyedül se tévedj el.

Lassan te is nagyra nőttél,
világképed összeállt,
saját lábra tudtál állni,
ma már tudod, hogy csináld!

Mára Ők megöregedtek,
s felejtenek dolgokat.
Emlékezz majd: foglalkoztak,
egykor veled oly sokat.

Nem mozog már úgy a testük,
fájhat minden mozdulat.
Elromlik a memória,
ami mindent megmutat:
El-eltűnik egy-egy zokni,
cipőt kötni is nehéz,
begombolni a gombokat,
reszketve nem bír a kéz.
Rakoncátlan minden eszköz,
fésű, kanál, mind remeg.
Szerencsés, ha cipők, zoknik
párban összeillenek.
Az étel a kanalukról,
lecsöppenve menekül.
Zsémbesek, és morgolódnak,
nincsenek már remekül.
Most már rád vár a feladat,
nyisd hát meg a szívedet!
Jusson nekik gondoskodás,
melegítő szeretet.
Ne azért, mert elvárható,
ne azért tedd Ővelük.
Csak emlékezz, te rólad szólt
sokáig az életük.
Légy mellettük, ha teheted,
- kis világuk oly rideg.
Öleld Őket szeretettel,
melegítsen a szíved…

Lehetsz milliomos, lehet zsáknyi pénzed,
- lehet a másikat kevesebbnek nézed.
Lehet, hogy kincsekből építed világod,
de ez illúzió! Egyszer majd belátod.

Ahol pénz az isten, holtak ott a lelkek,
a földi pokolban sosem ünnepelnek.
Örök a sötétség, nincsen fény, csak árnyék,
betegség és közöny, mindaz, ami vár még…

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.
Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!
Üres lenne szíved, meghalna a lelked,
csak azok gazdagok, kik szívből szeretnek.

Őrízd hát magadban a szeretet csodáját,
Viseld az arcodon, a mosolyod báját.
Ne sajnáld másoktól, oszd úton-útfélen!
Nyáron árnyat adjon, melegítsen télen…

Amit megszereztél oszd szét a világnak,
s hiszem, hogy holnaptól, boldogabbnak látlak.
Kincseket, ha meghalsz, nem vihetsz magaddal,
bánj hát bőkezűbben a jó indulattal.

A felhalmozott pénz, nem teremt világot!
Últess hát kertedbe fákat és virágot!
Lásd meg körülötted a csodát, a szépet,
akard megismerni, miről szól az élet.

Mert a szeretetet nem pótolja semmi.
Ne hidd, hogy anélkül tudnál gazdag lenni!
Üres lenne szíved, meghalna a lelked,
csak azok boldogok, kik szívből szeretnek.