Tanuságos szép történetek a szeretetről"Vannak mesék, amik sosem érnek véget. 
Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. 
Vannak mesék, -- igen, vannak. 
Vannak, amíg csak gondolkozunk, 
amíg hiszünk, amíg remélünk, 
amíg szeretünk. 
Örök mesék.Éltető mesék. 
Az ember meséi"Pintér László    
A hegedű és az öreg vonó

Volt egyszer egy öreg hegedű és egy öreg vonó, akik véletlen folytán találkoztak, együtt megszólaltak, és úgy gondolták, hogy jó nekik együtt lenni, jó lenne örökre így maradni. De az öreg hegedűnek volt már vonója, és a vonónak is hegedűje. De az élet szigorú rendet rakott, mindenki menjen oda ahol eddig volt. Nem törődött azzal, hogy két szívet is összetör. Sírtak mind a ketten. Gazdái unták már a vonó nyafogását, és mérgükben kihajították az ablakon. Kihajították, de pont annak az ablaknak elibe, ahol a hegedű emlékezett különös szerelmére, és ettől az emléktől gyönyörű dalra fakadt. A vonó egy ideig hallgatta, fájt neki, hogy nélküle is megtalálta öreg szerelme a hangját, és bánatában elvonszolta magát a nagy folyó fölé a hídra. Már majdnem sikerült átdobnia magát a korláton, mikor megszólította az élet. El akarsz dobni magadtól, pedig mikor üresnek éreztél, megmutattam neked a legszebb kincsemet a szerelmet, mikor vigasztalanul sírtál, kedvesed ablaka elé kísértelek, hogy reményt nyerj a hangjából. Te mégis a hídra jöttél, hogy vízbe ölj, eldobva magadtól mindenféle esélyt. Forrás.Internet

A kis pacsirta

A szerelmet nem ismerték, nászrepülésük alatt tanították egymást,

Lágy szellő suhant át a réten, a mezei virágok mámorosan ontották illatukat. A szivárvány miden színében pompázott a tavasz érezve a kikeletet. A méhecskék dongtak, a virágok szirmaiban ölelkezve, s búzavirágról kökörcsinre szállva nektárt gyűjtötték a télire. 
A természet zsongott egymásnak adva a szerelem hívószavát. 
Az erdő széli öreg tölgyfán pacsirta szülők egy csöpp kis tojást neveltek. Testük melegével szerény kis fészkükben óvták a pici tojást széltől és a hűvös éjszakától. 
Mire a hideg tél beköszöntött egy picinyke pelyhes pacsirta csipogott a fészekben, jelezve megérkezését, a pacsirta szülők szerelmének áldott gyümölcsét. 
Picinyke kis pacsirta pár év múlva már dalolta gyönyörű énekét, az erdő és mező csak őt hallgatta, várták a reggelt, ébresztette a későn kelőket. Éneke trillája miden erdőlakó szívét melengette. 
Az évek teltek és a kis pacsirta tollruhája a legszebb lett erdőn és mezőn. Még mindig picinyke volt, az öreg sas Mütyürkének becézte, s énekével, táncával elbűvölte pacsirta ifjak szívét. Az erdei bálon őt szerette volna minden ifjú megtáncoltatni, de ő csak repdesett gyönyörű tollruhájában és csak egyre várt, mert kicsi szívét csak egy ifjú nyerhette el. A tánc az övé lett, s a bálon két szív egymásra lelt. Nem ő volt a legszebb, tollruhája szegényes volt, nem ő repült a legmagasabbra, s az éneke is szerény volt, de szívük egyszerre dobbant oly erővel, hogy az már mindent eldöntött. 
A szerelmet nem ismerték, nászrepülésük alatt tanították egymást, vad táncot lejtve erdőn és mezőn, majd az égbe szállva felhők rejtekében. 
A kis pacsirta már csak szerelmének fülébe suttogta szíve dallamát, elbűvölte szerelmével, lágy ölelésével. Boldogok voltak, bár a fészekrakás nehéz éveket vett el életükből, mert csak magukra számíthattak. Szorgalmasan dolgoztak, kis pacsirták születtek, kettő is. Esténként a mama puha fészkében halk lágy énekével ringatta picinyeit édes álomba. 
Teltek az évek a kis pacsirta éneke elhalkult, párjával már nem repültek magasan szárnyalva vágyaik tengerében. Párja sokat dolgozott, ám időnként korhadt fák bűzös odvában jómadarakkal múlatta idejét. Nem hatott a szó a szerelem hívószava is kevés volt, pedig kis pacsirtáját nagyon szerette. Kis pacsirtája úgy érezte párja már nem szereti, tán mert elmúlt a szerelmi lángolás és magában kereste a bajt. 
A kis pacsirta szíve egy reggel megszakadt, párja kétségbeesetten repítette az erdő legjobb doktoraihoz. Megijedt nagyon félt, hogy elveszíti, hisz oly törékeny volt és védtelen. Az élete egy hajszálon függött, de az Isten visszaadta kis életét. Az erdő örömtáncot járt, mert mindenki nagyon szerette, hiánya nagy űrt hagyott volna az erdőnek. 
Párja puha fészkében gyógyította, dédelgette csőrével etette, megkímélte mindent megkapott csak egy valamit már nem úgy, mint amikor szárnyaltak felhők rejtekében. A szerelemi mécsesből kifogyott az olaj, a tűz hiányzott lelkéből. 
A kis pacsirta világba éneke eltűnt reményét, vágyának sóhaját, amely fájdalmasan szállt az egekbe. A dallama éneke szebben csengett, mint egykor szerelmét csalogatta puha fészkébe. Az égiek meghallották és egy lant varázslatos hangjával felébresztette szívének óhaját. Szíve újra megtelt reménnyel, szerelemmel. Tollruhája újra ragyog, szebb mint valaha, énekel erdőnek mezőnek, szívének lantosával kisérve szárnyalnak felhők rejtekébe. 
Dalának varázslatos trillája már nem párjának szól, mint egykor régen, pedig a kis pacsirtája szereti még, de lelkét megosztotta a lant varázsának csodálatos melódiája. 
Párjának megkopott tollruhája, szárnya elernyedt, már nem tud repülni magasan a fellegekbe, lelke összetört, fájdalmas énekét az erdő nem hallja. 
A kis pacsirta szárnyal a boldogságtól, éneke az egekbe emelte, hogy fényes csillaggá változzon. Párja nyáresti éjszakákon az égre tekintve keresi és várja egyetlen csillagát, hátha visszatér puha közös fészkükbe.